Csak egyszer tudnék későn felkelni! Vagy. Úristen mi baja a gyereknek, hogy még mindig alszik! Mosogasson már el helyettem valaki! Vagy. Könyörgöm, mit lábatlankodik itt mindenki a konyhában! Ne kelljen már megint mosni, teregetni! Vagy. De jó lenne végre berakni egy csapat ruhát a gyerektől! Jaj, csak el ne aludjon a gyerek a kocsiban, mert akkor hamar felkel, és nem alszik vissza! És ezek variáció: mégiscsak aludjon el, ne mégse, mert felkel, ha kiveszem, de mégis, mert csak a motor hangja nyugtatja meg, meg apa zenéje. Ne, légyszi, kapcsold ki, mert nem tud aludni a gyerek! Légyszi, vedd hangosabbra, nehogy elaludjon most már hazáig! Jaj, de jó lenne, ha melegebb lenne! Vagy. Jaj de meleg van, fújjon már a szél! Azért azt közlöm, hogy azt az időjárást, ami a babának is és a mamának is jó, még nem találták ki :) Milyen jó lenne, ha apa többet segítene! Vagy. Jaj, ezt ne így csináld, ne úgy, nem ne így, jaj ne már, hogy nem érted, biztos csak nem akarod megcsinálni! Milyen jó lenne nyaralni! Vagy. Na egyszer érjünk haza végre! Na és sorolhatnám. 

Hogy jutott ez az eszembe? Tegnap találkoztunk egy 6 éves kisfiúval. Állandóan rohangált, egy percre meg nem állt, persze így a fiam se. Azt hittem, hogy ez egy végtelenített menet lesz, amikor teljesen meglepő módon hirtelen leült a kisfiú, és azt mondja, beszélgessünk. Mondom neki: beszélgessünk. És miről beszélgessünk? Válasz: az álmokról :) Te mit álmodtál? Na ezen gondolkoznom kellett, mert nemhogy álmodozni nem álmodoztam mostanában, de még álmaim se voltak. Vagyis én nem emlékszem rájuk. Ahogy ott gondolkozom, megelőz. Megmondjam mit álmodtál? Mondd! Egy magas fűben sokáig úsztál. Wow, gondoltam, ez igen! Ez már valami! Őszintén jól esett, hogy ilyen álom jutott nekem :) 

Még itthon sem ment ki a fejemből az "álom". Rájöttem, hogy talán ideje elereszteni a fantáziámat! (Bár a milyen balesetek történhetnek a gyerekkel és az apjával című horror történeteket már tökélyre fejlesztettem az agyamban.) Eszembe jutott, hogy valamelyik nap mi is beszélgettünk itthon az egyik barátunk kapcsán arról, hogy mit próbálnánk ki? Amerikában van a barátunk, és volt egy partyn. Neki nem tetszett, a férjem viszont azt mondta, hogy ő szívesen részt venne a barátainkkal egy ilyen medencés, kaliforniai partyn. Az én válaszom erre: én egy bababarát hotelbe mennék velük. Rá kellett jönnöm, hogy ez már valóban a vég :) 

Úgyhogy álmodozni fogok határok nélkül! Végülis a magas fűben csodálatos dolog úszni!

Keresem a könnyed és szórakoztató kikapcsolódást itthon, ami belefér az alvásidőbe :)

Na nem mintha unatkoznék, van bőven mit csinálni, de egyszer a duracell anyukák is lemerülnek, így muszáj őket feltölteni! Hát igen, elfogynak a tartalékok! Az elején visz a lelkesedés, az újdonság, meg persze a kis ártatlan csöppség megismerése. A családdá válás folyamatáról nem is beszélve. Ma már hihetetlennek tűnik számomra, hogy tudtam egy Baby Einstein kisfilm alatt felkészíteni az ebédet, elmosogatni és berakni a mosnivalót. Ma már ugyanez csak a végtelenítettre állított Tutitu-ra megy, vagy a reggeli m2-s mesesorozatra. Persze, amikor még a Nils Holgerssonnál még csak a krumplit hámozom, teljesen el tudok keseredni. 

Szóval miután kialakulnak a kis család szokásai, a gyermek is önállóbb, és már megunta az ember ugyanazt a háztartási rutint végigcsinálni minden áldott reggel, és már nem is az alvás a legüdítőbb szórakozása, akkor lassan ki kell alakítani a mindennapi, mini szórakozási, feltöltődési lehetőségeket is. 

Mik a lehetőségek?

Természetesen a férjem, aki nagyon könnyed és szórakoztató tud lenni, ha .... itthon van, ha ..... neki is sok könnyed és szórakoztató dolgokban van része, és ezektől feltöltődött. (Na ezek lehetőségéről és számáról gondolom sok családfenntartó tudna mesélni :( ). 

Aztán a kisfiam. Könnyed és szórakoztató pillanatunk van bőven, de ehhez a feltételeket meg kell teremteni :)

A közös programok, vagy ha családnál vagyunk, hiszen akkor mégiscsak leveszik rólunk a terhet a lelkes önkéntesek. No igen. Ebben az esetben viszont meg kell oldani a sok macerát, ami a mobilitással jár. Illetve ezekre a helyekre el kell jutni. Azért tudnék mesélni félresikerült utazásokról, gagyi Mikulásfalváról, horror autópályás lerobbanásokról a tél kellős közepén dédivel, babával, kutyával. Hogy milyen körülmények között jutottunk haza, az egy másik történet. Valahogy eddig még mindig úgy alakult, hogy nem hogy feltöltődve, de maximálisan lemerülve éreztem magam egy-egy kiruccanás után.

Barátok. Na ez a non plusz ultra, de ez sajnos megint csak nem mindennapos :(

Kozmetika, fodrászat. Hivatalosan is elfogadott kiváló szórakozási lehetőség :), csak drága :(

Séta gyerekkel, kutyával, apával vagy ezek variációi, ahol a gyermekünk fix :) Ez jó, ha megül még a gyerek a kocsiban, ha nem, az még egyelőre még inkább stresszelős, nagyon odafigyelős.

Közös játék. Nagyon jó, ha mindenki jó hangulatban van :)

Sportolás, kimozdulás egyedül. Jó, csak nem sűrűn kivitelezhető :(

De mi az, ami itthon kapcsol ki, ami itthon tölt fel viszonylag rövid idő alatt? 

Filmek. Na erre rá fogok szokni komolyan mondom. Bár mondjuk itt is számít a hosszúság :), lehet a sorozatok között is válogatnom kéne. (Végül is még mindig nem tudom, hogy ki lett Ted Mosby felesége :) )

 http://nezzsorozatokat.info/?s=5

Ma találtam egy filmajánlót az egyik blogon, én ezt meg fogom nézni.

A film címe Burlesque

http://olya.blog.hu/2011/05/15/burlesque_konnyed_szombat_esti_szorakozas

Könyv. Ez is jöhet, de legyen könnyed, szórakoztató, ne legyen túl hosszú. A sógornőm ajánlott egy könyvet és eddig még mindig bejöttek az ötletei :) Nemsokára kölcsönadja, már alig várom. A tökéletlen anyákról szól :)  Persze standard könyveim vannak, de azért az más tészta :)

Zene. A kicsivel egyelőre az Alma Együttes, a Picur rádió és Halász Judit megy, de a kocsiban vagy itthon, ha elmennek apával valahova, kezdek rákapni a jazzyre.

Internetes oldalak látogatása, amik izgalmasak, tartalmasak, informatívak, napra készek és kifejezetten a mamiknak szólnak. Na ezekkel hadilábon állok még, keresgélem őket. Pedig biztos vannak. Ami eddig tetszik:

http://www.evanyavallalata.hu Most hirdettek versenyt a női vállalkozásoknak, egy csomó érdekes van köztük.

Játék. Testhez álló kvíz, nyereményjáték. Erről nem tudok lekattanni, reménykedni egy kis sikerélményben azért jó dolog :) Nem találtam még jót. Lehet nézek valami jó rejtvényújságot, hogy pallérozzam az agyam egy kicsit.

Szóval mamik töltőre! 

Sose felejtem el azt az érzést, amikor először jártunk baba-mama klubban.

Az első három hónap nálunk nagyon nehéz volt, pici és gyenge volt a kisfiunk, így egy csomó nehézségünk volt, legfőképpen nyilván az evés terén. Folyamatosan próbáltam megoldást találni, míg végül rábukkantam egy szoptatási tanácsadóra egy országos listáról.

Ez úgy volt, hogy a volt osztályomtól búcsúajándékként kaptam egy hordozókendőt meg hozzá egy videót. Nem sikerült elsajátítanom a technikát, de azért szerettem volna kendőzni. A védőnő mondta, hogy adtak le egy olyan telefonszámot a szolgálatnál, aki ezzel foglalkozik.

Felhívtam a számot és kiderült, hogy egy 3 gyerekes anyukáról van szó, aki ingyen mutatja meg, hogy kell használni a kendőt biztonságosan, ráadásul házhoz jön. Teljesen megdöbbentem, hogy pusztán szívességből valaki ilyet megtesz vadidegen anyáknak. Ő mutatta meg a listát is, ahonnan tanácsadót lehet választani. Mai napig hihetetlenül hálás vagyok neki!!!!!!! Fantasztikus, példaértékű nő.

A szoptatási tanácsadómmal tartottuk a kapcsolatot, minden segítséget megadott, majd a baba-mama klubjában személyesen is találkozhattunk. 3 hónapos volt a kicsim, iszonyat volt elindulni vele, ráadásul miután már elindultunk, és vártuk a kocsit a parkolóban, iszonyatosan elkezdett sírni, de úgy, hogy a végén vissza kellett vele mennem, és mindent végigzongorázni, mi lehet a baj. Szörnyű volt, mondom én nem is megyek. De aztán összejött!!!!! Sose gondoltam volna, hogy valaha egy ilyen egyszerű baba-mama találkozó ilyen hatással lesz rám. Amikor elérkeztünk az épp aktuális szakaszhoz az 1. éven belül, mindig eszembe jutottak a mamik történetei, így jobban fel voltam készülve a várható eseményekre. Nagyon jó volt látni más anyukákat és más csecsemőket, és a sok történet, helyzet újra kitágította az egyébként rendkívül beszűkült agyamat.

Egy mondat mélyen belém vésődött miközben beszélgettünk az egyik anyukával. Mondom neki, hogy én annyira félek mindentől, a félrenyeléstől, vagy hogy valamit rosszul csinálok, vagy valami baja lesz a babámnak. A válasz az volt: "Az nem baj, ez természetes, félj nyugodtan, csak csináld a dolgod!" És akkor ez úgy beindított engem! Olyan erőt adott! És természetesen utána hányszor ismételtem otthon magamban ezt a mondatot, amikor egyedül, összeomolva, tehetetlenül tartottam az ölemben a hihetetlenül ordító gyermekemet.

Volt még egy dolog, amit nem nagyon tudtam elképzelni, mert akkor még nem éreztem a különbséget. A barátnőm azt mondta nekem, hogy egyszer majd úgy kelsz fel, hogy kitisztult az agyad és érezni fogod, hogy olyan vagy mint régen. Na ezt nem gondoltam, hogy nálam is így lesz, hiszen én normális vagyok. (Szegény férjem mennyit, de mennyit tudna erről mesélni :( ) Aztán csodák csodája nálam is elérkezett az a bizonyos nap, és tényleg nagyon durva a különbség :) Sajnos nálam ez csak az 1.életév után következett be :( Ez biztos valami hormonális dolog szerintem, legalábbis én erre fogom :)

Aztán utána az ember már az utcán "klubbozik", meg a játszótéren, és ugye előbb-utóbb ott is bemutatkoznak a mamik, és természetesen már lehet is cserélni az ötleteket, a tapasztalatokat, lehet mesélni az újdonságokat, az akciókat, és végül, de nem utolsósorban, lehet olyan jóleső módon panaszkodni. A közösbe bedobni egy forrongó problémát mindig nagyon terápiás tud lenni :)

Én még a baba-mama klubban nem különböztettem meg az anyukákat, az állandó csecsemőgondozástól teljesen kész voltam. És más anyukák is. Azért most már boldog vagyok, hogy én mosolyoghatok rá együtt érzően a csecsemős anyukákra az utcán, mint ahogy annak idején rám mosolyogtak a már "tapasztalt, súlyos mindennapokat megélt" anyukák.  

1 éves kor után viszont azt tapasztaltam, hogy azért már más egy kicsit a helyzet, ami abból fakad, hogy a különbségek most már jobban látszanak. Kislányos, kisfiús dolgok, betegségek, temperamentum, van-e tesó, bölcsis-e a gyermek és még lehetne sorolni a végtelenségig.

Társasági életre viszont továbbra is minden anyuka vágyik, aki otthon neveli gyermekét, és ez így egészséges!

Egy biztos: függetlenül a közösség formájától együtt ezerszer könnyebb :)

Na igen, a játékra is annyira ki van éhezve az ember!

Persze nem akarok kaparós sorsjegyeket venni, mert az pénzbe kerül, és ugye csak addig tart az izgalom, amíg az ember lánya rá nem jön, hogy sajnos megint csak álmodozott a nagy pénzekről. Max. 200 vagy 400 forintokat nyertem, ami pont arra jó, hogy az ember újra befektesse, mert ugye a remény hal meg utoljára :) Sorsjegyeket Dávid mindig a visszajáróból vesz a postán, amikor szorgalmasan megkérdezi a postai dolgozó, hogy kér-e sorsjegyet. Így ő nagyvonalúan vásárol a visszajáróból. Persze ez nem mindennapos dolog nálunk.

A legjobban a "Nasi" nevezetű tetszik. Van rajta egy süti recept, amit el lehet készíteni, és persze még nyerni is lehet vele. Ezt azért szeretem, mert a recept miatt nem érzem, hogy kidobtuk a pénzt az ablakon. Persze ez csak pszichés, mert még egy sütit sem csináltam meg :( Kávés kaparósat is vett már, mert tudja, hogy nagyon szeretem a kávét, de semmi extra, csak megfelelő számú kávészemet kell találni rajta.

Lottózni nem lottózok, így nem is nyertem sose :) A tippmix egy időben érdekelt, de már valahogy ez is lecsengett nálam.

Régen sokat kártyáztunk, na abba volt izgalom, meg buli rendesen :) Persze ez valóban egy időigényes elfoglaltság, így kisgyerek mellett nehezen kivitelezhető :)  A sportolás is jó volt nagyon, főleg a csapatjátékok, nagyon sokat mókáztunk. Még 12 órás éjszakai kosáron is voltunk, aminek a lényege az volt, hogy folyamatosan, reggelig legyen játék a pályán. Mondjuk az éjszakázás sportja megmaradt, csak nem a lábam fáj, hanem a fejem :(

Szóval egyelőre maradnak a mamis játékok: várom, hogy milyen matricákat kapok a pénztárnál, mi lehet a gyerek kindertojásában, és keresgetem az aranytallérokat az anyablogon. Találós kérdésnek marad a "Mit szed szét a kutya ma?" A nyereményem pedig egy nagy takarítás! Fogadhatok is, hogy hányszor kell ruhát cserélnünk a kisfiammal egy nap. 

Az viszont nagyon tetszik, hogy a kisfiammal játszhatok, mostanában le szoktuk fényképezni, ha valami extrát épít, vagy valami különleges kompozíciót hoz létre a játékaiból. Megmutatom majd neki nagyobb korában, ha majd úgy érzi nem elég kreatív.

Szóval a játék az kell, csak meg kell találni a lehetőségeket :)

Nem tudom már, hogy honnan jött a név, de akkor szoktam így szólítani a férjemet, amikor folyamatosan korrigál.(Őt hivatalosan Dávidnak hívják.) Én nem tudom, hogy mi lehet ez a férfiaknál, de ez a javítgatás néha nagyon zavaró tud lenni. Én: kavics. Ő:kő. Én: Roló Ő: Redőny Ezer apró, pici kis korrigálás. Igazából ez akkor rossz, amikor egyébként is szanaszét gurulnak a fejemben a gondolatok, és hozzá táncolnak az idegek a fejemben. Na akkor egy-egy ilyen kis mini korrekció robbantja azt a bizonyos bombát. Ilyenkor már úgy válaszolok, hogy "Köszi Palkókám"  vagy "Igen, így helyes Palkó". Ez azért is jó, mert ő ugye ezt nem direkt csinálja, és ha így szólítom,  tudja, hogy már megint korrigál, és akkor jobban figyel. Ez nálunk a Palkó-effektus. Az én nevem Panka fordított esetben, de idejét nem tudom mikor hallottam utoljára :) Rászokott a hárpia kifejezésre :) Én úgy látszik szintet léptem :)

Végül megnyugodtam, hogy Palkó-effektus nem csak nálunk van. Szemtanúja voltam egy szituációnak, ami azóta sem megy ki a fejemből, annyira jól példázza, hogyan lehet másodpercek alatt kiölni a szenvedélyt egy romantikus pillanatból. 

Az Ikeában voltunk ebédelni és nekem még egyszer be kellett állnom a sorba, mert még kávézni szerettem volna, és nem volt bögrém. Ott állt a sorban egy helyes, nagyon jól szituált pár. Látszott az érintéseikből, hogy szeretik egymást. Lassan közeledtek a tálcákhoz, bögrékhez. Akkor már a nőnél volt a hordozó kocsi, amivel  kényelmesen el lehet szállítani az ételeket.

Elértek a tálcákhoz. A nő 2 üres tálcát rátett a kocsira. Semmi nem történik, még mindig kedves simogatás. Aztán a nő elvesz egy bögrét, bájosan párjához fordul; "Kávét?" "Köszönöm" mondja a férfi. Magának is vesz egy bögrét a nő.

Majd a következő pillanatban, a férfi higgadtan közli, hogy az üres tálcákat nem kell a kocsira rakni, majd csak a szállításkor, amikor már tele lesznek. Ezután levesz 1 tálcát a kocsiról visszateszi a helyére és vesz 2 új tálcát és maguk elé teszi. Pár másodperc múlva a bögréjét is visszarakja, mert koszos volt az alja :) Nem vesz magának újat. Mindezt nyugodtan, határozottan.

A nőnek ez láthatóan rosszul esik, ugyanis a kocsin maradt eredeti tálcát maga elé teszi, és visszateszi a helyére azt a tálcát, amit a férfi adott oda neki :) Majd a saját bögréjét is visszateszi (anélkül, hogy megnézte volna az alját) és vesz magának egy újat, de a férfinak már nem ad :) Előre fordul, háttal a férfinak és végül elkeseredetten nagyot sóhajt :( 

Nagyon jó kis helyzetkomikum volt. Tényleg annyi ilyen szituáció van, amikor a legjobb szándékok ellenére sem sülnek el jól a dolgok. Patt helyzet. Lehet menni majd újra próbálkozni, hátha egyszer összejön egy romantikus ebéd valahol a városban :)

Pama ma megint nagyon szeretethiányos volt, délelőtt mire kijutottunk a kicsivel az udvarra 4 darabra szaggatta a slagot. Nem is tudom, hogy az embereknél hogy nem alakult ki ez a szokás, nagyon hatásos :) Vagy csak én nem tudok arról, hogy mit össze rágnak, tépnek az emberek kínjukban?

Szóval a kutyánk igencsak felhívta magára a figyelmet a mai akciójával. Gondoltam, azt mondom majd a férjemnek, hogy Pama azt hitte a slagra, hogy egy óriás kígyó és minket akart megmenteni, úgyhogy harcba szállt vele, és képzelje el, hogy Pama nyert :) Végül nem is próbálkoztam ezzel a történettel, mert valahogy, ha a kutyáról van szó nincs vicces kedvében életem párja. Visszafojtott lélegzettel vallottam, természetesen telefonban, mert úgy mégis könnyebb. Így legalább gyorsabban el tudtam terelni a témát. Gondoltam estig megnyugszik apa, csak ne akkor visítson a kutya, amikor épp belép a kapun. Azt hiszem egyelőre feleslegessé vált a gondosan, hosszú idő alatt kiválasztott locsolófej, amit már hetek óta tervezgettünk, hogy venni kéne.

Azért ez a kutyus mégis összehoz minket, mint az a bizonyos lila tehén :) Azzal kezdődött, hogy csinált 1 nagy lyukat az udvaron, természetesen a füvet sem kímélve. Persze én minden nap szorgalmasan betemettem, ő kezdte elölről. Pár hét elteltével úgy döntöttem úgy hagyom a gödröt, és csodák csodája nem csinált újat, és a meglévőt sem kaparta tovább :) Na utána a kicsi is felfedezte. A gödörbe kellett a labdát belerúgni, eső után abba kellett beleállni, természetesen lucskolni. A gyerekek, akik Pama miatt szoktak bejárni a kertünkbe (meg persze barátkoznak a kisfiammal is) csodájára járnak a gödörnek. Körülállják, beledobálgatnak kavicsokat, köveket, botokat, mindent. 

Ma pedig  a kicsi megfogta a kezemet és odavitt a gödörhöz. Kérte álljak bele. Beleálltam. Kérdeztem tőle, hogy most mit csináljak a gödörben? Erre bemászott mellém, és szorosan átölelte a lábam. Simogattam a fejét, ő meg nagyokat sóhajtott. Persze ezt már Pama sem hagyhatta ki, odajött, és ő is be akart jönni a gödörbe. Hát ez már nem jött össze, ahhoz nagyobb gödröt kellett volna ásnia :)

Általában hétvégén jut eszembe, hogy milyen jó lenne itthon egy anyuka helyett vagy 5. Hétvégére már teljesen belefáradok abba, hogy zseniálisan átlássak a káoszon. Nincs mese ilyenkor már be kell indulni.

Milyen jó lenne ilyenkor, egy főzős-mosogatós, egy mosós, kiteregetős, vasalós anyuka, egy takarítós, egy játszós, és persze egy nőcis anyuka, hogy apának is jó legyen :) Meg persze sorolhatnám, hogy mennyiféle anyukára lenne még szükség.

Bár ugye vigyázzunk mit kérünk, mert ugye az én esetemben, ha ennyiszer megsokszoroznám magam a férjem valószínűleg kiszaladna a világból. Ő az, aki azt mondja, ha nem tudom működtetni a berendezéseket itthon, hogy sajátos karmám van :) Azért nagyon becsülöm benne, hogy ilyen diplomatikusan tudja megfogalmazni, ha béna vagyok.

Karma ide, karma oda, még mindig nincs víz a konyhában. Meg is tettem a tökéletes hibabejelentést telefonon egy hölgynek, aki arra a kérdésre, hogy mikor fogják korrigálni a hibát, annyit mondott: nem ígérhet semmit, sorrendben végzik a munkájukat a kollégák. Na ez mondjuk nem sok jóval kecsegtet, úgyhogy még mindig a fürdőszobában mosogatok. 

Na tegnap óta már itt sincs elég nyomás, csak akkor, ha zuhanyzóra váltok. Úgyhogy a vizes történetünk tovább folytatódik. Én nagyon utálok mosogatni, de úgy hétvégézni, hogy még a "komfort mosogatás" sem adatik meg, már nálam is kiverte a biztosítékot. Pakolni is kellett egy csomót, és már előre sajnáltam a kisfiamat, hogy újra kell kezdenie a lakberendezési projektjét. Szegény olyan gondosan és precízen elhelyezte a kis dolgait a ház különböző részein, hogy öröm volt felfedezni őket. Kíváncsi lennék milyen Feng Shui alapján dolgozik :) 

Hát igen, ha csettintésre rend lenne, talán nem adnám oda lapos tányérban a levest a férjemnek, nem az orvosnál venném észre, hogy otthon hagytam a gyerek TAJ kártyáját, utolérném a kutyát, hogy kikapjam a szájából a buborékfújót, amit a szomszédék babakocsijának az aljából lopott ki, nem hagynám a mosógépben a frissen mosott ruhát és nem akkor teregetnék ki, amikor mindenhonnan az folyik, hogy rossz idő lesz, észrevenném, hogy víz van a székben mielőtt leülök, és talán megtalálnám végre a kulcsomat a lakásban. 

Mindig van egy romantikus kép a fejünkben, arról hogy hogyan képzeljük el a szabadidőnket, hát ezek a mi kis bárányfelhőink :) 

Persze azért a kicsivel mindig játszunk. Ma azt hajtogatta, hogy "anya vagyok, anya vagyok, anya vagyok" Mosolyogtam, hogy ezt milyen ártatlanul és tisztán és persze mindenféle tartalom nélkül tudja mondani. Mondom neki kedvesen, hogy "Anya én vagyok" Rám néz, mosolyog, majd játszik tovább. 

Ja ez ilyen egyszerű, akkor nincs gond.

Hosszú hosszú heteken keresztül a Madagaszkár pingvinjei és a Stand-up comedy mentette meg a reggeleinket a teljes bejojózástól. Volt ugyanis egy olyan időszakunk, amikor a bébink nagyon nem aludta át az éjszakát és nagyon nem aludt sokáig reggel. Így áthoztuk az ágyunkba, bekapcsoltuk a TV-t és komás állapotban nézte a mesét, mi meg nyertünk még egy kis időt, hogy magunkhoz térjünk. A legkellemetlenebb persze ez a férjemnek volt, aki ugye időre jár dolgozni. A mese után lassan én is magamhoz tértem, a humor azért nagyon rendbe tudott tenni reggelente. 

Litkai Gergő a kedvencem www.stand-up-comedy-humor.hu. Eszméletlenül tetszik, ahogy előadja magát. A Munkaügyek című irreality show készítésében is benne van, nálunk ennek megnézése már fix program, pedig mostanában tényleg keveset tudunk tévézni.

Sokszor eszembe jutott már, hogy otthon, a játszin, a boltban, sétáltatás közben a mamik mit össze stand-upolhatnak! Mennyi vicces sztori gyűlhet össze a mindennapokban egy család életében!

Nálam még mindig az viszi a pálmát, amikor a kicsi belepisilt az apja szájába, amikor ő nagyokat gesztikulálva (mert ugye a csecsemőknek úgy kell) beszélt hozzá, amikor pelenkázta. A bébink csak mosolygott rá, majd gyönyörű ívben belelőtt az apukájának a nyitott szájába :) 

Gondoltam utána nézek, hogy hol bújkálnak a neten ezek a vicces kis történetek, de egyelőre nem találtam meg őket. 

Ha  van kedvetek írjátok már meg nekem ezeket a felejthetetlen kis gyöngyszemeket, vagy irányítsátok már át a figyelmemet hasonló blogokra, videókra. 

Rengeteg olyan meghitt és csodálatos pillanat van az életünkben, amit gyermekünkkel, gyermekeinkkel élünk át. Mi látjuk a fejlődésüket, az édes, aranyos, kedves, tüneményes dolgaikat.

Persze vannak olyan időszakok az életünkben, amikor ezeket a fantasztikus tulajdonságokat kifejezetten akkor látjuk, ha alszanak :) Hát igen, azért a hétköznapoknak van egyfajta rutinszerűsége, amit egyszerűen lehetetlen kikerülni. Sok minden be tudja darálni az embert, annak ellenére, hogy csodálatos családja van. És ugye mindig vannak napi gondok, napi kihívások, napi apróságok, amiket nagyon nagyra fel tud nagyítani az ember.

És meg kell könnyebbülni, és mesélni kell más anyukáknak is erről. Ma is nagyokat bólogattunk sógornőmmel egymás dolgaira, és csak mondtuk, és mondtuk, és mondtuk, míg egyszer csak angyali gyermeke ártatlanul felkacagott.

És újra felkacag ragyogó szemmel. Látszólag semmiségen nevet, hiszen az anyukája csak nyúl felé kintről, míg ő az asztal alatt ül a földön, mint egy kis bunkerben, és szorít egy kis kavicsot a kezében. Anyukája megint felé nyúl, hozzá sem ér, de nagyon kacagja. Egyre jobban kacag. És csak kacag. Ránk néz a gyönyörű gyémánt szemével és szinte kérdezi: ugye milyen boldogság van, ugye milyen szép minden? És igen! Mi is kacagunk és kacagunk, mindent elfelejtünk, mert ez az édes kisfiú annyira ártatlanul ragyog a világra és olyan boldog, hogy egy perc alatt övé lesz az egész univerzum. 

Gyermekeinkkel megélt, saját kis meghitt, csoda pillanatainkat a szívünkbe zárjuk, megőrizzük, elraktározzuk,  a gyerekek viszont nem ezt teszik. Ők a legnagyobb csodára képesek: boldoggá tudják tenni az egész világot. Nem csak anyát, apát, papát, mamát, mindenkit, akárkit, bárkit, bármikor, a legváratlanabb pillanatban. Erre képesek a gyerekek.

Hát ezért érdemes megszületni!